Az ablaknak háttal ültem, a liliommintás fotelben és egy rózsaszínű marabutollat igyekeztem visszavarrni a meglazult flitterek közé Lisette estélyi ruháján. A telefon éles csöngése úgy csapott le rám, akár egy éhes ragadozó madár. Mint egy korallpiros vércse, vagy egy kifakult szirti sas. Ijedten rezzentem össze. Az estélyi megvonaglott az ölemben, ahogy ügyetlenül félregöngyöltem, hogy felvehessem végre az eperszínű kagylót.
– Halló! – hangom újra a régi, meleg áhítatával csengett.
– Az utca túloldalán állok. Pont a balkonnal szemben. Gyere az ablakhoz, akkor megláthatsz! – parancsolta az idegen hang a vonal túlsó végéről.
Félretettem a telefont és az erkélyajtóhoz siettem. Az utca szinte üres volt. De mégis! A csupa üveg telefonfülke közelében ott állt egy férfi. Hűvös eleganciával, talpig sötét öltönyösen, hanyagul az esernyője tompán fénylő nyelére támaszkodva. Tükörfényesre suvickolt cipője versenyt csillogott szemüvege konzervatív aranykeretével. Elegáns volt, de lezser is egyszersmind, ahogy ott állt, finoman szétvetett lábakkal, egyik kezét lazán zsebre vágva.
Aztán egyszer csak megtört ez a mozdulatlan ácsorgás. Mintha mutatni akart volna valamerre, vagy inteni… vagy csak testhelyzetet váltott? És akkor megláttam, hogy a keze, amely eddig a nadrágzsebben pihent, most egy pillanatra előtűnik. Nem is kéz volt az igazából, csak egy csonk. Egy sápadt-fehér csuklócsonk. Egyetlen másodperc volt csak, s a „kéz” visszasiklott megint a nadrágzsebbe. A rend helyreállt. Megint csak egy elegáns, kifogástalan férfi támaszkodott ott az esernyője nyelére. Bárki szépnek mondta volna, olyan vonzó volt férfias hűvösségében.
Visszaléptem és a fülemhez szorítottam a telefonkagylót. Hallottam a lélegzetvételét.
– Láttalak… – mondtam egészen halkan. – Várlak a parkolóházban. Tizenöt perc múlva. Egy piros Ferrarit keress… de pontos légy! – és bontotta a vonalat.
Ottmaradt a fülemben az a süket csend, meg elmosódó képe, ahogy ott áll az üres utcán. Egészen biztos voltam benne, hogy még sosem láttam! Sosem járt nálam és Lisette vendégei között sem tudtam felidézni az arcát. Mégis! A hangjában volt valami ismerősen izgató. Valami erőszakosan bizsergető.
Gyorsan cipőbe bújtattam meztelen lábaimat, s úgy csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, hogy metszett réz-névtáblánkon összekoccantak a cirádás betűk.
A parkolóház közel volt, alig öt percre a Rue de la Ramble-tól, ahol Lisette-tel laktunk. Ösztönösen indultam felfelé a széles betonlépcsőkön. Fel, egyenesen a legfelső szintre. Ilyenkor déltájban rendszerint alig parkol benne autó. Nem volt hát nehéz feladat megtalálni a piros Ferrarit. Majdhogynem magányosan ácsorgott odafönt a kékkel és szürkével felfestett sávok között. Furcsamód üresnek tűnt. Közelebb léptem a szélvédőhöz, s kezemmel igyekeztem árnyékot vetni, hátha mégis ül valaki odabent, csak a tükröződő üvegtől nem láthattam mindjárt.
Váratlanul egy jéghideg tárgy csapott le combom langyos bőrére. Ijedten kaptam hátra a fejem. Az öltönyös volt! Esernyője krómnyelét lökte a lábaim közé. Még nyakkendője is szolid autómintás volt.
– Támaszkodj a motorháztetőnek! – parancsolt rám ugyanazon az izgató hangján, amit már a telefonban is hallhattam. – Van rajtad bugyi?
Fejemmel néma igent intettem.
– Gyerünk! – bökött rajtam egyet az esernyője hideg nyelével. – Vedd le és terpeszd szét a lábadat! De úgy, hogy lássam a pinádat!
Szótlanul engedelmeskedtem. Egyik kezemmel hátrasimítottam hajam az arcomból, a másikkal pedig felhúztam könnyű nyári ruhámat egész a köldökömig.
– Na, tetszik, amit látsz? – kérdeztem halk izgalommal. Elmaradhatatlan esernyője nyelével még magasabbra emelte ruhám acélkék szegélyét. Egész közel lépett hozzám. Éreztem, ahogy combja az enyémnek feszül.
– Gombold ki a sliccem…! – suttogta. Ujjaim fürgén teljesítették parancsát. Forró pénisze a bőrömhöz lökődött, ahogy kiszabadult végre a nadrág kényszerű rabságából. Popsimat a langyos motorháztetőre csúsztattam és egyik ujjammal megcirógattam a csiklómat, míg a másik kezemmel rászorítottam a heréire.
– Előbb játssz velem! – néztem a szemébe kihívóan -, …aztán megkefélhetsz…!
– Játszani akarsz?! – kérdezte vad kíváncsisággal. És a szeme nevetett. Különös, sötétjáspis-színű szeme volt. Az ember lányának hányingere lett tőle, ha csak egy pillanatra is véletlenül belenézett. Mégis imádtam ezt az émelygést a gyomromban. Keserű íze felkúszott egész a torkomig. Lazítottam a golyóinak szorításán.
– Te nem szeretsz játszani?! Csak a jéghideg kefélés, s azzal kész is!?
Elnevette magát:
– Akkor szállj be! Gyerünk, mire vársz?!
Kíváncsi engedelmességgel huppantam be mellé az első ülésre. Bordó bőrülés volt. Érintése hűvös simogatás meztelen popsimnak. Indított, aztán sebességbe tette az autót, de jáspistekintetét le nem vette volna rólam. Csodálkozó félmosollyal visszabámultam rá. Halványan érzékeltem, ahogy megmozdul a lába, gázt ad, a motor fülsértőén felpörög.
– Mit csinálsz? – sikoltottam, de a fémes csattanás elnyomta hangomat. Lámpacsörömpölés és a nehéz autótest csattanása hallatszott, ahogy egy szemközti betonkonzolnak hajtottunk. Nem tudtam, mi történt velünk és körülöttünk.
– Mit csinálsz…? – dadogtam.
Ő nevetve hátramenetbe kapcsolt:
– Játszom… Te akartad így, nem igaz?!
Képtelen lettem volna bólintani. Édes Istenem, hiszen én nem ilyen játékra gondoltam…! Görcsösen összeszorítottam a combomat. Észrevette a mozdulatot:
– Nyisd szét a lábad! – szótagolta fojtott hangon. Aztán újra gáz és megint egy csattanás. Nem mertem újra ránézni, de hallottam halk nevetését.
– Nem akarok így játszani! – kiáltottam.
-Akkor szállj ki – hangja most csodálatosképp unottan csengett. Lábaimat kilendítettem a földre, s önkéntelenül is a szegény Ferrari elejéhez léptem, hogy megnézzem, mi történt. Lökhárítója rémesen behorpadt és egyik lámpája szilánkosra tört.
– Micsoda őrült! – gondoltam remegve. – Ez a csodaszép kocsi. Nem lennék az autója…! – Aztán átfutott rajtam, hogy ez most sokkalta rosszabb, mintha az autója lennék. Mert parancsolgat nekem, s én azt csinálom, amit ő akar! Mert egyszerűen engedelmeskednem kell neki… nincs más választásom.
Hirtelen kiszállt, de a motort tovább járatta:
– Feküdj a motorháztetőre! – intett felém az esernyőnyéllel. Hasamat a finoman rezgő autótesthez szorítottam, felkínálva meztelen popsimat kénye-kedvének. Mögém lépett. Éreztem, ahogyan ép keze ujjaival végigcsiklandozza a combjaim nyirkos, bársonypuha bőrét. Lassan nedvesedni kezdtem.
Annyira szerettem volna mondani neki valamit. Akármit – bármit! De féltem, hogy ha megszólalnék, csak nevetségessé válnék. Átadtam hát magam a néma cirógatásnak. Valami koppant a cipősarkam mellett a földön. Lenéztem. Az esernyője volt. Tudtam, éreztem, hogy mindjárt belém hatol. A csonka kezére gondoltam. Amelyik még egyszer sem érintett. Vajon még most is a nadrágzsebben van, elrejtve?! Nem tudom, miért, de nyugtalan borzongással vágytam rá, hogy megérintsen, hogy végre hozzám érjen az a csonk.
Merev farka végét a hüvelybejáratomhoz illesztette és mozogni kezdett. De egész aprókat. Csak úgy, mintha félvállról csinálná. Olyan nedves voltam, mintha ezer csiga mászkálta volna össze sikamlós talpával a pinámat. Mellbimbóim a motorháztetővel együtt rezonáltak, s ez a ringatóan ütemes remegés átvándorolt a hasamra is. Egyik kezemet hátranyújtottam, mert éreznem kellett a faszát, ahogy büszkén ágaskodik. Megragadta a kezemet és ujjaimat szorosan rákulcsolta a hímvesszőjére. Gyorsan járt a kezem fel-le, éreztem, ahogy tenyeremben síkos foltot hagy izgatott, kőkeményre meredt makkja.
– Olyan vagy, mint ez az autó! – morogta. – Piros és engedelmes…!
Elhúzta a kezem forró farkától, hogy megfordulhassak végre. Szemtől-szembe. Ővele! Azzal a jáspis-szigorú tekintetével. És akkor megláttam előbújni kezének csonkját a zsebéből. Meglepően meleg volt az érintése, s bársonyosan simogató, ahogy végigkúszott lemeztelenített hasamon, s megállapodott mellem gömbölyű halmai között.
– Mi történt a kezeddel? – kérdeztem tőle, de nem mertem az arcára nézni. Vállat vont:
– Baleset volt. Még gyerekkoromban történt. Hétéves voltam és a legeslegklasszabb fiú az osztályban… Már akkor döglöttek értem a kiscsajok. Érted?!
Szomorúan bólintottam.
– De nem fáj? – kérdeztem. A fejét rázta. Szőke haja a szemöldökére röppent.
– Ez a legfinomabb és legügyesebb kezem. Kipróbálhatod, ha akarod…!
Csonka csuklója lesiklott a puncimig. Izgalmam nedvességét szétmaszatolta izzadt combomon. Még a Ferrari motorházára is jutott belőle. Éreztem a saját puncim szagát, ahogy nedvességem párologni kezdett a motor felforrósodott testétől. A csonk a hüvelybejáratomnak feszült.
– Nem akarom! Fájni fog! – szóltam erélyes hangon. Megint csak a fejét rázta:
– Képzeld azt, hogy ez egy fasz! Az én faszom, vagy bárki másé! Akiét csak akarod. Merev és kőkemény. Mert a pinád közelségétől felizgult. Akkor sem lehetne keményebb, ha az édes kis bársonyos száddal szoptad volna nagyon kitartóan. És ez a kemény dákó meg fog téged kefélni. És te engeded. És nemcsak engeded, de élvezed is!
Nem jött ki hang a torkomon, de vad dühvel ráztam a fejemet. Mintha nem is látott volna, úgy folytatta:
– Megbaszlak a kezemmel… nyisd a combod… NAGYOBBRA!
Kiszáradt a torkom és köhögnöm kellett. Akkor valami lüktetően forrót éreztem magamba lökődni. Ijedtemben majdnem felkiáltottam. De nem a kézcsonkja volt, mert az még most is a köldökömön pihent. A farka volt! Izgató és mámorító. Hüvelyizmaim lágyan körülölelték. Képzeletemben láttam odabent, bennem mozogni. Ahogy nedvesen végigszáguld az izomgyűrűk alagútjában, megcélozva vörösbársony méhemet. Lassan mozgatni kezdtem a csípőmet. Pontosan felvéve azt az ütemet, ahogyan ő kefélt engem.
A Ferrari szelíden duruzsolt alattunk. Törött lámpájának szilánkjai megcsikordultak a makulátlan ragyogású férficipő talpa alatt. Szőke hajába markoltam és magamhoz húztam az arcát. A száját akartam elcsípni, de mindig elrántotta, amikor nyelvem az ajkaihoz ért volna. Kéjes dühömben két kézzel csimpaszkodtam izmos nyakába, s nyelvemet tiszta erőből a fogainak feszítettem. Végre engedett. Előbújt jéghideg nyelve és befurakodott forró leheletű számba.
A csókjának furcsamód keserű gépolaj-íze volt. Úgy gondoltam, talán nem is hússzínű a nyelve, hanem piszkos fekete, mint a kiömlött fáradt olaj. Farka fáradthatatlanul mozgott még bennem, egyetlen épen maradt kezével a mellbimbóimat dörzsölgette. Hosszú körmeimet végigfuttattam a hátgerincén, le a segge férfias vonaláig. Megcirógattam kicsit a lyukát. Combjai feszülésén éreztem, hogy ez tetszik neki. De nem álltam meg és simogatásomat lecsúsztattam a herékig. Aztán tiszta erőből eltoltam magamtól.
– Mit akarsz? – nézett rám párás szemét hunyorítva.
– Csókold meg a puncimat! – kérleltem. – Érezni akarom a nyelvedet a csiklómon! Térdei alatt csikorogtak a lámpacserepek, ahogyan a combom közé vetette magát. Megfeszítette nyelvét és olyan erősen fúrta a vaginámba, ahogy csak tudta. Aztán nyalni kezdett. Forró hullámokban öntött el valami kéjes borzongás, ahogy a szája minduntalan hozzáért duzzadt szeméremajkaimhoz. Keze a fanszőrzetemet kócolta. Lehunytam a szemem és egész testemben végigfeküdtem a motorháztetőn. Lábamat összekulcsoltam hátul a tarkójánál, hogy ne szabadulhasson a szorításomból. Azt akartam, hogy addig nyaljon, míg csak el nem élvezek! Ezüstszandálos lábamat a combja közé préseltem, s ő megszorította. Eddig puhán, mélyen lógó zacskója és kemény, nehéz heréi pár pillanatra megpihentek a lábfejemen. Nyirkos puncim és felhevült farkának illata összekeveredett a kipufogógázzal, kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött.
És akkor átcsapott rajtam az orgazmus. Egyetlen, váratlan hullámban. Csalódottan kellett megállapítanom, hogy nagyon rövid ideig tartott. A puncim éhesen, sóváran tovább lüktetett. Kezemet rácsúsztattam hát csípőjére és vadul magamba húztam.
– Erősebben! Csináld erősebben! – nyögtem hatalmas lökései alatt. Aztán egy akkorát döfött rajtam, hogy majd a szélvédőt törtem át és hatalmas heréiből hasamra égető-nagy, nedves tócsát spriccelt fel-felhörögve. Amikor orgazmusa alábbhagyott, kézcsonkját a spermájába mártotta és ragacsosra maszatolta vele az egész testemet.
Meleg volt. Talán nyár vége? … már nem is tudom. Az ondója hamarosan fényesre száradt rajtam, s úgy húzódott alatta a bőröm minden egyes mozdulatnál, mintha megégtem volna.
Amikor később kinyitottam a szemem, ott állt – kicsit hátrébb, hátát egy vaskonzolnak vetve. Finoman szétterpesztett lábakkal, egyik kezét hanyagul zsebre vágva. Inge, öltönye, nyakkendője makulátlan. Remegő térdekkel csusszantam le a Ferrariról, közben puncim halvány nedvességcsíkot hagyott a motorháztetőn. Lesimítottam összegyűrődött könnyű-kék nyári ruhámat és elindultam. Törött cserepek csikorogtak mindenfelé magassarkú szandálom bánatos léptei alatt. Csak a lépcsőket elérve mertem visszafordulni.
Innen teljesen üresnek tetszett a parkolóház. Valódi csend volt. Hallgatott minden. Éjjel egy bohócpiros Ferrarival álmodtam. Én vezettem és sebváltója egyszer csak duzzadni, növekedni kezdett. Eleven, fekete fasszá változott és lassú, kígyózó mozdulatokkal belém hatolt, hogy szétkeféljen. Én pedig széttártam neki a combomat, ahogy csak tudtam, s addig sikoltoztam, míg csak el nem élveztem.
A parkolóházat tavaly tavasszal lebontották. Most egy csillogó autószalon áll a helyén. Lisette és én olykor megállunk a kirakatok előtt – egymásba karolva visszamosolygunk a makulátlanra dukkózott élettelen autótestekre. A szalon tulajdonosa egy sötét öltönyös, jáspistekintetű férfi. Mindig egy esernyőnyélre támaszkodva jár, s egyik kezét lazán zsebre vágva hordja.
