Az ünnepély után, sok beszélgetés, ital és étel után, mi öten a lakására mentünk. Egyedül él. Szobájának tompa fényében kávét ittunk reggel négykor. Kikísértem vele őket. Csend van.
Újra a szobába vonultunk 190 centiméter hosszát elnyújtotta az ágyon, és egy párnára támaszkodott. Egy kicsit habozva az ágy másik végére ültem. Gyere ide. Maga mellett csinált helyet nekem. A bal keze szolgál párnámul. Kezemet a mellére helyezem, és mozdulatlanul fekszünk egy darabig. Fekete kabátja a földre hajítva.
– Kényelmesebben is lehetünk.
Felkel, félreteszi az összes párnát, és valahonnan egy nagy takarót hoz elő. Utána levetkőzik. Teljesen, mintha az Olümposzról ereszkedett volna le. Csak a venyigekoszorú hiányzik róla. Én is levetkőzöm. Csak öltözékem apró darabkái maradnak rajtam.
– Te vesd le rólam.
– Zsibbadok az érintésétől. A takaró alá bújok, pedig a világ összes tüze melegít belülről. Ő is. Megölel, én pedig a hajába fonom ujjamat. Túl sok ez a boldogság. Az ezt megelőző tíz év, az összes bolyongásaim és kiábrándulásaim, mind csak büntetés volt?
Csókolózunk, először lassan, keresgélve, azután mind vadabbul és hevesebben. Csókjaimmal lezárom a szemét, a nyakamon pedig a fogát érzem.
– Harapj belém! Erősen, hogy nyoma maradjon, – súgom neki. Mind a száz kilója rajtam fekszik, de egy kicsit sem nehéz.
– Cicám, milyen meleg vagy, milyen nagyszerűen keversz! Elveszek. Örökre a nyomát akarom viselni, még ha ez csak ma éjjel tart is. Hát legyek kurva. Ő semmit sem fog megtudni. Háta kemény izmaiba vésem be körmeimet, ő pedig annyira szorít, hogy szinte megfojt.
– Meg sem mozdulunk. Verejtéktől vizes testünk még mindig össze van kapcsolva. A súlya édesen rám nehezedik. Még egy kicsit. Akkor lassan szétválunk, egyik kezével engem ölel, a másikkal pedig egyszerre két cigarettára gyújt, és az egyiket nekem nyújtja.
A három legjobb dolog az életben: jó konyak előtte és jó cigaretta utána.
Már régen megvirradt, de a behúzott függönyök megtartják a félhomályt. Ahogy ül, arcomat a kezében tartja. Hallgat. Nézzük egymást, a szeme összezsugorodik, az állkapcsa szorul. Sokáig szemlél így, keze mintha reszketne az arcomon. Szinte félek.
– Te szemét! Miért hagytál el?
– Nem hiszek a fülemnek. Hát neki is fájhatnak az emlékek? Elfordítom róla a tekintetemet, és a függöny szalagján megpillantok egy zöld gyapjúcérnán függő kis , gyöngysort. Egyszerre belémhasít a féltékenység egy lány miatt, aki itt feküdt vele, ahol most én is fekszem. Nincs igazam. Ő csak a mai napon az enyém. Délután elutazom, és ki tudja, mikor fogok véletlenül megint találkozni vele. A digitális óra a rádión kilencet mutat. Ez észhez térít. Az ünneplés éjszakája elmúlott.
– Maradj még egy kicsit, jelentkezz haza, és találj ki valamit.
– Nem sokat gondolkodom, felemelem a kagylót és a számokat tárcsázom. Nem szokásom hazudni, de most simán folynak a szavak: – Egy kollégánál vagyunk, a hétvégi házában. Még tart az ünnepség. – Még csak lelki-ismeret-furdalásom sincs. Visszatérek hozzá, és megint a karjába süllyedek, megint hallgatom azokat a szavakat, amelyeket könnyű nőknek szoktak mondani, de nem sértenek amikor ő ejti ki őket.
Utána kimerültén álomba merülünk. Én ébredtem fel elsőnek. Fél egy, és a vonat háromkor indul. Holnap hétfő. Nyolcszáz kilométernyi távolságra innen, munkára megyek majd. Csókkal ébresztem fel. Mosolyog, és ujjával a nyakamon babrál, rajta egy nagy lila folt.
– Ne. menj el. Gyere este megint ide. – Biztosan megzavarodott az agyam, amikor abban a pillanatban elhatároztam, hogy maradok. Szabadnapot veszek ki. Reggel korán jelentkezni fogok.
És mindez az este történt. Akkor az enyém volt. Később többé már nem. Egy év is eltelt közben. Róla semmi hír, de mindennap látom, hogyan növekszik az a virág, amelyet azon az éjszakán ültettünk el. Rá hasonlít.
